"tedd a dolgod, az emberek pedig hadd beszéljenek"

Riadtan, szárnyaszegetten,
forgolódva, izgatottan,
ez elzuhanó testek között,
tanácstalanul és bután,
nem értve a közismert jeleket,
szavakat, helyzeteket,
akár egy ostoba kisfiú,
a szerencsében reménykedve,
konokul ismételve s követelve
amit sohasem lehetett,
ügyelve mégis minden szóra,
jelre, környezetre, részletekre,
megfeszített izmokkal,
ugrásra készen, mint kőszobor,
mozdulatlanul és sután,
a fényben megfürdetve mindazt
ami a sötétégből kiszakítható,
csapkodva és elhagyatva
a hömpölygő vizeken.
 

Nem vagy egy adonisz,
tudom jól ezt én is,
és mindenki más, aki
szintén lány és nő itt,
mégis te vagy a legszebb
nekem ezen a földön,
két leírhatatlan szemed
a földre dönt rögtön;

láthatatlan csóvákat lövell a szemembe,
arcom kipirul, kezem meg remegve
teszem a dob-verő szívemre,
nehogy kiugorjon egy ültő helyembe.

Elönt a forróság, ahogy bámuljuk egymást,
csak téged látlak, nincs itt már semmi más,
ha ugyanazt érezzük mindketten egyszerre,
azt hiszem egymásnak lettünk mi teremtve.

Mégis tudom, te nem szeretsz,
és én sem szeretlek téged,
idegesít, ahogy viselkedsz,
ha épp veled beszélek.

Másnak ez rég visszataszító,
de én meg tudom érteni,
nekem még bunkóságod is vonzó,
viszont van más, amit
nem értek, de már nem is nagyon izgat,
ha nem vagy rá képes, többet nem zaklatlak.

Mégsem tudlak otthagyni,
s keresztülnézni rajtad,
holott tudom, ha rajtad múlik,
soha meg nem kaplak.

Várni sem fogok rád örökre,
de míg mindennap látlak,
kérlek, köszönj te előre,
ha még meglátlak.

"Minden művész önmaga legnagyobb csodálója."