Sötét felhők húznak végig az égen.
Ő is látja, s elképed.
Igen, én csináltam ezt neked,
ajándék vagy nem szereted?
Csak a szemednek tetszem,
el sem jut a fejedig,
napi adag megállítja,
mámorba fulladt bánatid,
mikor itt vagyok én neked,
de tudom rosszul értheted,
igaz, hogy nem vagyok a fajtád,
de nézz csak oda! a tündérlány
s a társad... jaj már nem vagytok -,
ő is úgy gondolja, mit én hagyok
itt neked e utolsó mondatokban,
ajándékként, elkapod?
Nem érted? Ne csodálkozz! Senki sem érti...
Szerelmes illatokat
lövell a papír,
és sorról sorra, futamon,
érzem a vad pírt.
Lángoló érzelmeket,
hullámzó tengereket,
világot hódító világot
alkotott sok ezer meg egy...
Megfogom lélekben
a kezét és élvezem
a pillanatig tartó varázst,
míg magával ragad
egy ilyen apró alkotás.
Szeretem!
Ritmushangszer hiánya,
ugyan már, az nem téma!
mosolyt csal az arcomra,
nincsen szükség harcokra,
villámló agy alkotta,
készen van már a kotta.
Szeretem
a hűsítő rímeket,
elvont szépet kergetek,
összeakadt fergeteg -
én is ezért verselek.
Eltűntél hirtelen,
ködbe vesztél, szerelem,
hiába már minden
fejforgatás, érzelem,
elfogott a félelem,
ő kell, de már nem lelem.
Pillanatra belémkarolt,
éreztem, hogy suttogott,
leheletét arcomon,
ajkát majdnem ajkamon.
De sötét lett hirtelen,
kint is, de csak idebenn
elloltotta a villanyt,
egyet villant, s elillant...
Olvasom és tűnődök,
ez egy kupac trágyalé,
ihlette könyvek millióját,
de nekem ez mit sem ér.
Hol van az a régi ember?
Ki hogyha kell halni is mer.
Kinek lelkét örököltem,
habár sokat összeköt'tem.
Kinyitom az ősi ládát,
izgatottan kutatok,
felcsapom az előfáját,
itt van, itt van, megvagyok.
Elnyújtózom hullámain,
lenge lassú szép dalok,
emlékeim visszaúsznak,
mindig is itt voltatok!
Bennem egy kis apró semmi,
mi olykor mind erőt adott,
mégse mertem őt szeretni,
divat rám nem hathatott.
Körülnéztem, minde'merre:
Ő, meg ő, meg ő az ott!
Én bizony nem megyek erre,
rátok hagyom, hagyjatok!
Mégis muszáj belevennem,
sok szeretőm egyike,
még ha más is elismerte,
nagy költő volt Lexike.
Nagy mezőn rengeteg
sárga fűszál hempereg,
fújja a szél szüntelen,
hajlong búsan, jaj nekem.
Éles a széle - fájdalom,
mégis úgy ül egy szép dalon,
derűsen éli az életét,
nem tudja még mit rejt a rét.
Hogy ezernyi társa szédül,
mellette s körötte kívül,
hasonló sárgás és fényes,
oldala éppolyan élés.
Mert messze tán a rengetegben
van egy szál, ki várja csendben,
az se biztos, hogy létezik,
és ha igen, megérkezik.
Csak fújja a szellő a tömeget,
ők lengenek meg pörögnek,
és nézik egymást mint sorstársak,
áldozatai egy aratásnak.
Sokan vannak így egy helyen,
kik egymással törődnek szüntelen,
s vannak árvák is, taláncsak
nem épp most keresnek s találnak?
Annyi a jó és az értékes,
egyenes, hullámos, mind édes,
annyi a szép és az egyedi, -
mégis hagyják őt szenvedni.
***
Piros kis szívek egy füzetben,
hátul a sorok egy keretben,
mellette kérdőjel, kérdezem:
mért kellett fűszálnak születnem?
Arctalan polgárok,
céltalan keresők,
öltönyös barbárok,
álcázott vezetők.
Változtass, állj fel!
Ne csak kritizálj!
Alakíts, boríts fel!
mert lépni sose kár.
Pénztárcás öregek,
lázadó tömegek,
szótlan nagytudók,
s érző alkotók.
Agresszív oldalsók,
fegyveres diák,
hol van már a béke,
mi mindenkinek kijárt?
Ébresztő, emberek!
Elmennek mellettetek!
Ne kövessük Amerikát!
mert ő mindjárt csatát kiált.
Elindulsz, mert mér' ne?
itt veszteni nem lehet,
de ha bekerülsz végre,
elveszted az eszedet.
Csak a pénz az isten,
hogy minél több legyen,
nem számít itt semmi
haza vagy kegyelem...
A magyar Messiások
Sósabbak itt a könnyek
S a fájdalmak is mások.
Ezerszer Messiások
A magyar messiások.
Ezerszer is meghalnak
S üdve nincs a keresztnek,
Mert semmit se tehettek,
Óh, semmit se tehettek.
(Ady Endre, 1907)
Új magyar Messiások
(Ady után szabadon)
Jósoknak itt ma könnyebb,
S a fájdalmak mismások:
Milliós Messiások
Magyar sok Messiások.
Elmessiásodtak...
Üdvük nincs - majd szereznek.
Mert mást mit is tehetnek...
Faképpel elszegődnek:
Beállnak mind keresztnek.
(Kovács András Ferenc)
lásd meg a rosszban a jót is
a fehérben a szivárvány színeit
a zajban a harmóniát
az életben az öröm dolgát
ne vedd észre sötétben
a lélegzetvételeket
mik figyelő szemmel
az életedre törhetnek
halld inkább csendben az éneket
érezd sósban az édeset
lásd a vízben a fényeket
és a halálban a végzetet
(de vedd figyelembe
a testben az ereket
mik mindig szállítják
az igaz énedet)
Mert én tényleg láttam a fehérben a szivárvány színeit. :P
magával ragadott az érzés
elsodort a kísértés
áthatott az életérzés
pedig nem is éltem még
boldog vagyok száll a füst
a sütibe lyukat üt
nem a vég
ez még
hallucináció ez a kérkedés
honnét venném nem is ég
bennem az igazi érintés
