"tedd a dolgod, az emberek pedig hadd beszéljenek"

Rövid az idő, amit testem sátorában töltök,
mégis hoszúnak tűnik,
egy múló pillanat, amibe folyton belebotlok,
de soká el nem múlik.

Itt van még a tegnap, mikor berakom
emlékeim videokazettáit,
érzem, hogy sül már a karton
olajban a hús, és pipázik.

Ez is elmúlt, érzem,
mégis mikor olvasom,
emlékszem és szállok
ki az én sátramon

át a semmi légen
fel a sötét éjbe,
földetérek régen,
le az ősi mélybe,

elidőzök ottan,
kopott könyvek polcán
kiválasztom gyorsan,
hogyan-merre tovább.

Kifacsarom a lényeget,
objektívan most már,
átnézem a képeket,
s kommenteket hozzá

írok vissza-vissza
ugorva bokorba,
de lelkem mégis hosszan
időzik a tóban.

S rájövök, hogy tévedtem,
a rózsaszínű szellő
a józan észérveket
elfújta szemem mellől.

Nem gond, hopp-vissza gyorsan,
újra a jó öreg sátorban,
amit tudom el nem hagyhatok,
míg nem jön a behajtótok,
mert mint a csigának a háza
ebben van életem maradványa.

Kemény, kegyetlen tél,
sok ember csak ettől fél,
vesztünk okozod te vén
embert nem néző kevély,

felfalod az áldozataidat,
sorra gyűjtöd jég-halottaidat,
mi történt veled, te Föld?
Mért mozdulsz így és ölsz?

"Nem a mi hibánk", mondja,
"ő tehet róla, a holdja",
neki pedig nincsen semmi gondja,
vagy csak nekünk el nem mondja.

Ezt a hullámmozgást már tényleg nem bírom,
ki kéne egyenesedni az egyik oldalon,
de mivel ezen nem lehet, majd a másikon.

Fénylő jégfedél
csillogó kék edényt
borítja homályban,
úszik a napárban.

Kifolyik a lávája,
szétterül a látványa,
elönti a jeges tót,
felolvadni nem tudót.

Megőrjítő irigység,
sárgás féltékenykedés,
elönti a szememet
könnyem csordul, hempereg
lefelé az arcomon,
elfojtani nem tudom.

Ha meglátom: szüntelen
vele van, az fáj nekem,
de ő mintha nemigen
venné ezt oly szívesen.

Napfény csillan fellegek
között picit hagy helyet
rózsaszínes reménynek,
s kalapokat cserélnek.
 

Valóság te unhatatlan
démoni szenvedély
itt nyomorogsz bújhatatlan
előttem egy életként

mert menni kell, mert hívni kell
húzni az igát szüntelen
csak értelmét, az egyetlent
nem látom én sehol sem.

Lenne nekem ötletem
tűző napon szertelen
tenni semmi okvetlen
fontosat - értelmetlen -

futni zöldbe erdőbe
friss pataknak vizébe
mosni arcom kivéve
ha jégbe fagyna, ebédre

enni amit magamnak
készítettem, kavartam
utána meg pincébe
húzni egy-két iccéve'.

Nem itt ülni hontalan
egymagába borultan
hallgatni a sok dumát
aztán másnapra fogát
feni ugyan úgyis rád.

Lenne időm szeretetre
barátságra, szerelemre
esküvőre, siratóra
aztán öntni a korsóba
újra bújni be az ágyba
aludni így jó sokára.

Így megy napról napra
elém rakják, én meg bamba
képpel bámulok
s csodálom ha ámulok.

Ments meg innen e pokolból
ez így rosszabb mintha otthon
lennék és a jótól rossztól
tanulnám meg élni - osztom,

ments meg innen egyszer végre,
nem végleg, mert nem tudom,
útra készen mi lesz vélem
ha vissza nem fordítom.
 

ha süt a nap megmozdulsz
mozgatod a szárnyad
fotoszintetizálsz talán
nem is vagy hiába
s nem vagy pazarló
mert napelemes belsőd
minden fényre hajló
akár mű vagy kellő

Köszi :)

Mindig a legjobbra törekszel, de mindig kiszúrnak veled,
mondja egy megszemélyesített magnetométer, és befogod a füled,
ne is halljam, amíg így aláznak engem,
utálom a puncskockát, de ezt meg kell tennem,
nem azért, hogy többet kapjak,
csak hogy igazságosabban
megkapjam azt ami jár,
mert így nem mehet tovább.
Fekete a citrom,
áfonyás a banán,
tudom, hogy nem tetszik,
de ezt muszáj tanár
úr, mert nem tágítok
öntől, míg meg nem nézte,
a hadat megüzentem,
de ön jöjjön el érte.
 

Megöl az unalom,
kiköpöm a tüdőm,
a gyomrom is kifordul,
beleful' az időm.

Az agyam szétrobban,
szétrepíti egy vágy,
valami megfoghatatlan
zúgó kavalkád,
és egy golyó, hatalmas labda,
mi a gyomromat belülről nyomja.

Nem tudom mit akarok,
nem akarok semmit,
csak elfutni innen,
nem mozdulni semmit.

Kinézek, egy nagyot szippantok,
a levegő talán felvidít,
de mert megmarad a kín itt,
ez sem használt semmit.

Belül a lelkemben
a szívemet nyomja,
nem tudom mi az,
de talán majd hogyha
elvégzem azt amit kell,
megáll ez a belső motor,
kihúzza a piros ereket
a belül lévő piszokból,
és majd talán megvigasztal valaki,
aki mindent ért és nem kérdez,
csak idejön és azt mondja érti,
én meg elhiszem, mert tényleg...tényleg

Nem tudom mit akarok,
nem akarok semmit,
csak elfutni innen,
nem mozdulni semmit.

Engedjétek meg, hogy bemutassam egyik kedvenc előadómat (a sok közül), akit talán nem sokan ismertek. :) Nagyon szeretem a számait, nem is tudom, miért, talán a fülbemászó dallam, a lábat megmozgató ritmus vagy a szókimondó szöveg miatt, a lényeg, hogy hallgassátok, hátha nektek is bejön. ;)

Először a legújabban megjelent videoklipje, aminek főleg a szövege tetszik nagyon. :D

If you say this is pop, to be singing to a tune with a rhythm like this, would it be so unpopular for a singer like me to be bringing up the fact that we're all gonna go? Some people swear, they say they know where. For me it's a mystery. But which ever way you see it you have to admit it and live it and live it!

R.: We all kick the bucket in the end! The end!
All the girls kick the bucket in the end! The end!
And the boys kick the bucket in the end! The end!
Yep! We all kick the bucket in the end! The end! The end! The end! The end!

Blew up my TV. It' was numbing my brain to be thinking the same as million other people all feeling afraid of the same thing. But there's nothing to lose, 'cause we're all on a bike and we're cycling through, getting off on our injuries - but you gotta get back on it and live it and live it to love it and live and love life.

R.

This is not a sad song! I don't bring it up to get you down. It's a celebration for all the red cells going round and round in your body! I don't mean to preach or to sound like a teacher. No! I only wanna cut the crap and looking back, everybody's had to face the facts.

R.

 És még két régebbi klipje: (egyszerűen rongyosra hallgattam őket...de még mindig ezerszer elindítom :D)