Kemény, kegyetlen tél,
sok ember csak ettől fél,
vesztünk okozod te vén
embert nem néző kevély,
felfalod az áldozataidat,
sorra gyűjtöd jég-halottaidat,
mi történt veled, te Föld?
Mért mozdulsz így és ölsz?
"Nem a mi hibánk", mondja,
"ő tehet róla, a holdja",
neki pedig nincsen semmi gondja,
vagy csak nekünk el nem mondja.
Fénylő jégfedél
csillogó kék edényt
borítja homályban,
úszik a napárban.
Kifolyik a lávája,
szétterül a látványa,
elönti a jeges tót,
felolvadni nem tudót.
Megőrjítő irigység,
sárgás féltékenykedés,
elönti a szememet
könnyem csordul, hempereg
lefelé az arcomon,
elfojtani nem tudom.
Ha meglátom: szüntelen
vele van, az fáj nekem,
de ő mintha nemigen
venné ezt oly szívesen.
Napfény csillan fellegek
között picit hagy helyet
rózsaszínes reménynek,
s kalapokat cserélnek.
