Fénylő jégfedél
csillogó kék edényt
borítja homályban,
úszik a napárban.
Kifolyik a lávája,
szétterül a látványa,
elönti a jeges tót,
felolvadni nem tudót.
Megőrjítő irigység,
sárgás féltékenykedés,
elönti a szememet
könnyem csordul, hempereg
lefelé az arcomon,
elfojtani nem tudom.
Ha meglátom: szüntelen
vele van, az fáj nekem,
de ő mintha nemigen
venné ezt oly szívesen.
Napfény csillan fellegek
között picit hagy helyet
rózsaszínes reménynek,
s kalapokat cserélnek.
