"tedd a dolgod, az emberek pedig hadd beszéljenek"

Körülöttem szürke fák,
szürke égbolt, szürke táj,
szürke aszfalt szívem helyén,
boldogságot nem érzek én.

Folyton csak a félelem,
nem lelem az életem,
gyomrom görcsöl szüntelen,
nincsen hová rejtenem.

Szégyellem és utálom,
rosszat tettem, már bánom,
elvesztettem, ki számított,
Legfontosabbat, s ez bántott.

Megmagyarázhatatlan a belső,
de azt mondják, sohase késő,
csak a jövőt nem tudom,
hogyan lesz az utamon.

Megváltozni nem merek,
pedig azt mindig lehet,
Tőle kérek segítséget,
Segíts, kérlek, meg ne égess!

Sötét felhők húznak végig az égen.
Ő is látja, s elképed.
Igen, én csináltam ezt neked,
ajándék vagy nem szereted?
Csak a szemednek tetszem,
el sem jut a fejedig,
napi adag megállítja,
mámorba fulladt bánatid,
mikor itt vagyok én neked,
de tudom rosszul értheted,
igaz, hogy nem vagyok a fajtád,
de nézz csak oda! a tündérlány
s a társad... jaj már nem vagytok -,
ő is úgy gondolja, mit én hagyok
itt neked e utolsó mondatokban,
ajándékként, elkapod?

Nem érted? Ne csodálkozz! Senki sem érti...
 

Szerelmes illatokat
lövell a papír,
és sorról sorra, futamon,
érzem a vad pírt.
Lángoló érzelmeket,
hullámzó tengereket,
világot hódító világot
alkotott sok ezer meg egy...
Megfogom lélekben
a kezét és élvezem
a pillanatig tartó varázst,
míg magával ragad
egy ilyen apró alkotás.
Szeretem!
Ritmushangszer hiánya,
ugyan már, az nem téma!
mosolyt csal az arcomra,
nincsen szükség harcokra,
villámló agy alkotta,
készen van már a kotta.
Szeretem
a hűsítő rímeket,
elvont szépet kergetek,
összeakadt fergeteg -
én is ezért verselek.

Eltűntél hirtelen,
ködbe vesztél, szerelem,
hiába már minden
fejforgatás, érzelem,
elfogott a félelem,
ő kell, de már nem lelem.

Pillanatra belémkarolt,
éreztem, hogy suttogott,
leheletét arcomon,
ajkát majdnem ajkamon.

De sötét lett hirtelen,
kint is, de csak idebenn
elloltotta a villanyt,
egyet villant, s elillant...