Eltűntél hirtelen,
ködbe vesztél, szerelem,
hiába már minden
fejforgatás, érzelem,
elfogott a félelem,
ő kell, de már nem lelem.
Pillanatra belémkarolt,
éreztem, hogy suttogott,
leheletét arcomon,
ajkát majdnem ajkamon.
De sötét lett hirtelen,
kint is, de csak idebenn
elloltotta a villanyt,
egyet villant, s elillant...
Már egyik sincs meg. Elveszett.
Mindkettőt elhagytam útközben.
Észre se vettem és nem voltak már
itt benn a zsebemben.
Elhagytak, itt vagyok
egymagam az úton,
sírok és zokogok
jaj de, jaj de nagyon.
Mért kellett ennek így
történnie, jaj nekem!
Mi lesz most így
ezek után én velem?
Örültem, mert kettő is volt,
ha egyik elvész, úgy legyen.
De az aztán, mindkettő tán,
meg se fordult fejemben.
Hátha jön majd mégegy megint,
amit zsebrerakhatok,
és akkor lesz csak újra nekem
kellemes és szép napot.
De vajon tényleg lesz-e
ilyen jó nagy alkalom,
és ha igen, melyik lesz az,
s mikor jön, még nem tudom.
