Eltűntél hirtelen,
ködbe vesztél, szerelem,
hiába már minden
fejforgatás, érzelem,
elfogott a félelem,
ő kell, de már nem lelem.
Pillanatra belémkarolt,
éreztem, hogy suttogott,
leheletét arcomon,
ajkát majdnem ajkamon.
De sötét lett hirtelen,
kint is, de csak idebenn
elloltotta a villanyt,
egyet villant, s elillant...
Nagy mezőn rengeteg
sárga fűszál hempereg,
fújja a szél szüntelen,
hajlong búsan, jaj nekem.
Éles a széle - fájdalom,
mégis úgy ül egy szép dalon,
derűsen éli az életét,
nem tudja még mit rejt a rét.
Hogy ezernyi társa szédül,
mellette s körötte kívül,
hasonló sárgás és fényes,
oldala éppolyan élés.
Mert messze tán a rengetegben
van egy szál, ki várja csendben,
az se biztos, hogy létezik,
és ha igen, megérkezik.
Csak fújja a szellő a tömeget,
ők lengenek meg pörögnek,
és nézik egymást mint sorstársak,
áldozatai egy aratásnak.
Sokan vannak így egy helyen,
kik egymással törődnek szüntelen,
s vannak árvák is, taláncsak
nem épp most keresnek s találnak?
Annyi a jó és az értékes,
egyenes, hullámos, mind édes,
annyi a szép és az egyedi, -
mégis hagyják őt szenvedni.
***
Piros kis szívek egy füzetben,
hátul a sorok egy keretben,
mellette kérdőjel, kérdezem:
mért kellett fűszálnak születnem?
Elindulsz, mert mér' ne?
itt veszteni nem lehet,
de ha bekerülsz végre,
elveszted az eszedet.
Csak a pénz az isten,
hogy minél több legyen,
nem számít itt semmi
haza vagy kegyelem...
hihetetlen kémia
borzasztó biológia
hormonoknak ágyéka
gének puzzle-játéka
Csőbe húzott, leterített
Gyógyulásról ne reménykedj
Akárhogy is jól tervezed
Felülmúlja az eszedet
Minduntalan vissza-vissza
esel bele, újra itt van:
Bírhatatlan szenvedés
a szerelem-betegség.
Valóság te unhatatlan
démoni szenvedély
itt nyomorogsz bújhatatlan
előttem egy életként
mert menni kell, mert hívni kell
húzni az igát szüntelen
csak értelmét, az egyetlent
nem látom én sehol sem.
Lenne nekem ötletem
tűző napon szertelen
tenni semmi okvetlen
fontosat - értelmetlen -
futni zöldbe erdőbe
friss pataknak vizébe
mosni arcom kivéve
ha jégbe fagyna, ebédre
enni amit magamnak
készítettem, kavartam
utána meg pincébe
húzni egy-két iccéve'.
Nem itt ülni hontalan
egymagába borultan
hallgatni a sok dumát
aztán másnapra fogát
feni ugyan úgyis rád.
Lenne időm szeretetre
barátságra, szerelemre
esküvőre, siratóra
aztán öntni a korsóba
újra bújni be az ágyba
aludni így jó sokára.
Így megy napról napra
elém rakják, én meg bamba
képpel bámulok
s csodálom ha ámulok.
Ments meg innen e pokolból
ez így rosszabb mintha otthon
lennék és a jótól rossztól
tanulnám meg élni - osztom,
ments meg innen egyszer végre,
nem végleg, mert nem tudom,
útra készen mi lesz vélem
ha vissza nem fordítom.
Nem érdemes senki miatt
feladni az elveidet,
főleg ha az az egy
éppen a szerelmed.
Hagyj már békén, utálom
ezt az érzést, mikor
mosoly szökik arcomra,
és elhiszem egy rövid pillanatra,
hogy tényleg szép és jó
és épp oly elfogadható,
de mikor bevillan,
mint egy rikító fényszóró
agyamat beindítja,
s megjeleneik az a szó:
NEM!
mert tudom, hogy nem lehet,
mert nem vagy itt nekem,
igen úgy van, nincs senki sem,
csak én hülye azt hiszem,
és máris fordul a kocka,
ami bizony már rég el van vetve,
és nem szabad, mert hogyha
benned semmi nincs elrejtve,
akkor megint felkiáltok
s hallgatok el egyszerre,
meg kellene ezt tennem
most már végre-örökre.
Nem, nem, és nem!
Ebből nem lehet szerelem!
