Nagy mezőn rengeteg
sárga fűszál hempereg,
fújja a szél szüntelen,
hajlong búsan, jaj nekem.
Éles a széle - fájdalom,
mégis úgy ül egy szép dalon,
derűsen éli az életét,
nem tudja még mit rejt a rét.
Hogy ezernyi társa szédül,
mellette s körötte kívül,
hasonló sárgás és fényes,
oldala éppolyan élés.
Mert messze tán a rengetegben
van egy szál, ki várja csendben,
az se biztos, hogy létezik,
és ha igen, megérkezik.
Csak fújja a szellő a tömeget,
ők lengenek meg pörögnek,
és nézik egymást mint sorstársak,
áldozatai egy aratásnak.
Sokan vannak így egy helyen,
kik egymással törődnek szüntelen,
s vannak árvák is, taláncsak
nem épp most keresnek s találnak?
Annyi a jó és az értékes,
egyenes, hullámos, mind édes,
annyi a szép és az egyedi, -
mégis hagyják őt szenvedni.
***
Piros kis szívek egy füzetben,
hátul a sorok egy keretben,
mellette kérdőjel, kérdezem:
mért kellett fűszálnak születnem?
