Rövid az idő, amit testem sátorában töltök,
mégis hoszúnak tűnik,
egy múló pillanat, amibe folyton belebotlok,
de soká el nem múlik.
Itt van még a tegnap, mikor berakom
emlékeim videokazettáit,
érzem, hogy sül már a karton
olajban a hús, és pipázik.
Ez is elmúlt, érzem,
mégis mikor olvasom,
emlékszem és szállok
ki az én sátramon
át a semmi légen
fel a sötét éjbe,
földetérek régen,
le az ősi mélybe,
elidőzök ottan,
kopott könyvek polcán
kiválasztom gyorsan,
hogyan-merre tovább.
Kifacsarom a lényeget,
objektívan most már,
átnézem a képeket,
s kommenteket hozzá
írok vissza-vissza
ugorva bokorba,
de lelkem mégis hosszan
időzik a tóban.
S rájövök, hogy tévedtem,
a rózsaszínű szellő
a józan észérveket
elfújta szemem mellől.
Nem gond, hopp-vissza gyorsan,
újra a jó öreg sátorban,
amit tudom el nem hagyhatok,
míg nem jön a behajtótok,
mert mint a csigának a háza
ebben van életem maradványa.
