Hol vagytok már magyarok?
Semmi sincs belőletek,
ti is beolvadtatok,
s a könnyelmű tömeg
elsodorta lelketek,
befedték a szemetek,
semmi sincs már belőletek,
egyszerűen eltűntetek.
Zúgolódó pesti nép,
pesszimista, sose lép,
nem tudja, hogy merre tart,
kérni nem mer, nem akar.
Korrupció, hazugság,
kérkedés és ámulás,
tömegcikkek, árulás,
ez lenne a haladás?
hihetetlen kémia
borzasztó biológia
hormonoknak ágyéka
gének puzzle-játéka
Csőbe húzott, leterített
Gyógyulásról ne reménykedj
Akárhogy is jól tervezed
Felülmúlja az eszedet
Minduntalan vissza-vissza
esel bele, újra itt van:
Bírhatatlan szenvedés
a szerelem-betegség.
Saját útból tanulva
legyen ez most kimondva
mindenkorra érvényes
mindenkinek, kérvényes:
most még nem de majd hogyha
a dolog oda fajulna
hogy elismert és híres
ha ez már nem kétséges
egyet soha ne tegyetek
engem bele ne vegyetek
hogy a sok szegény kis szolga
kelletlenül, nem dalolva
utálja meg egy halomra
még talán a tűzre dobva
azt ami talán jó lenne
ha semmi nem kötelezne
mert ami kell - kelletlen
mi lehet - meglepetten
veszi elő titokban
s rádöbben hogy itthon van,
mert célom nem az:
nagy babért arassak
hanem hogy mi jóleső
legyen másnak hó s eső
mi frissít, hevít, szellem,
ha tetszik, tetszik, h'nem, nem.
Gyönyörű hajad válladra omolna,
borostás arcod mosolyra fakadna,
apró szemed szemembe csillogna.
Állunk így egymásra nézve,
szólnék, de tudom, nem kéne,
mert célhoz itt úgyse érne.
Közénk függöny feszül,
átlátszó, fényes, felül
végtelen üvegbe merül...
(Eredeti: 2010.01.21. 12:10)
Nincsen kedvem írni
mégis itt vagyok
nincsen kedvem menni
mégis tanulok
ha nem sikerül, kidobom
s újratervezem
ha nem sikerül, megbukok
és újrafizetem.
egyik kényszer, ami kell
hogy végre meglegyen
a másik kényszer idebenn
de tényleg jó nekem
különbség hogy élvezem
ha valami összeáll
az alkotás az sokkal szebb
mint bármilyen tudás.
Nem vagy egy adonisz,
tudom jól ezt én is,
és mindenki más, aki
szintén lány és nő itt,
mégis te vagy a legszebb
nekem ezen a földön,
két leírhatatlan szemed
a földre dönt rögtön;
láthatatlan csóvákat lövell a szemembe,
arcom kipirul, kezem meg remegve
teszem a dob-verő szívemre,
nehogy kiugorjon egy ültő helyembe.
Elönt a forróság, ahogy bámuljuk egymást,
csak téged látlak, nincs itt már semmi más,
ha ugyanazt érezzük mindketten egyszerre,
azt hiszem egymásnak lettünk mi teremtve.
Mégis tudom, te nem szeretsz,
és én sem szeretlek téged,
idegesít, ahogy viselkedsz,
ha épp veled beszélek.
Másnak ez rég visszataszító,
de én meg tudom érteni,
nekem még bunkóságod is vonzó,
viszont van más, amit
nem értek, de már nem is nagyon izgat,
ha nem vagy rá képes, többet nem zaklatlak.
Mégsem tudlak otthagyni,
s keresztülnézni rajtad,
holott tudom, ha rajtad múlik,
soha meg nem kaplak.
Várni sem fogok rád örökre,
de míg mindennap látlak,
kérlek, köszönj te előre,
ha még meglátlak.
Rövid az idő, amit testem sátorában töltök,
mégis hoszúnak tűnik,
egy múló pillanat, amibe folyton belebotlok,
de soká el nem múlik.
Itt van még a tegnap, mikor berakom
emlékeim videokazettáit,
érzem, hogy sül már a karton
olajban a hús, és pipázik.
Ez is elmúlt, érzem,
mégis mikor olvasom,
emlékszem és szállok
ki az én sátramon
át a semmi légen
fel a sötét éjbe,
földetérek régen,
le az ősi mélybe,
elidőzök ottan,
kopott könyvek polcán
kiválasztom gyorsan,
hogyan-merre tovább.
Kifacsarom a lényeget,
objektívan most már,
átnézem a képeket,
s kommenteket hozzá
írok vissza-vissza
ugorva bokorba,
de lelkem mégis hosszan
időzik a tóban.
S rájövök, hogy tévedtem,
a rózsaszínű szellő
a józan észérveket
elfújta szemem mellől.
Nem gond, hopp-vissza gyorsan,
újra a jó öreg sátorban,
amit tudom el nem hagyhatok,
míg nem jön a behajtótok,
mert mint a csigának a háza
ebben van életem maradványa.
Kemény, kegyetlen tél,
sok ember csak ettől fél,
vesztünk okozod te vén
embert nem néző kevély,
felfalod az áldozataidat,
sorra gyűjtöd jég-halottaidat,
mi történt veled, te Föld?
Mért mozdulsz így és ölsz?
"Nem a mi hibánk", mondja,
"ő tehet róla, a holdja",
neki pedig nincsen semmi gondja,
vagy csak nekünk el nem mondja.
Ezt a hullámmozgást már tényleg nem bírom,
ki kéne egyenesedni az egyik oldalon,
de mivel ezen nem lehet, majd a másikon.
Fénylő jégfedél
csillogó kék edényt
borítja homályban,
úszik a napárban.
Kifolyik a lávája,
szétterül a látványa,
elönti a jeges tót,
felolvadni nem tudót.
Megőrjítő irigység,
sárgás féltékenykedés,
elönti a szememet
könnyem csordul, hempereg
lefelé az arcomon,
elfojtani nem tudom.
Ha meglátom: szüntelen
vele van, az fáj nekem,
de ő mintha nemigen
venné ezt oly szívesen.
Napfény csillan fellegek
között picit hagy helyet
rózsaszínes reménynek,
s kalapokat cserélnek.
