"tedd a dolgod, az emberek pedig hadd beszéljenek"

Őserdőben bolyongva
ott fénylik távol előttem
és küzdve, vagdosva,
a liánokat körülöttem
utána eredek, már rohanok is,
várj meg, fényes, csillogó
kékeszöld szempár, már fut ő is,
és hirtelen szétfoszló
kiáltás hallható, összerakható,
de nem érthető, talán csak épp ő,
aki meghallja - hirtelen megáll,
szememben éles fájdalom,
becsukni már nem tudom,
átszúrta szivemet vad lándzsád!
Azt hiszem, itt maradok örökre, jégbe fagyva,
míg e kék olvadt vas magára nem hagyna,
szédülök, forog velem táj és más,
ne rohanj úgy te őrült, fáj!

***

Kemény, érdes törzsű fa,
gyáva férgek másznak rajta,
hatalmukba kerítik csakhamar,
megmozdulni már nem tud, noha
ő is érzi, mi keresztülhasítja
törzsét kettévágja, felharsan
a fűrész éles hangja, s hagyja
veszni már, mert elmúlt, nincs tovább.

Szállj, szállj, madár felfelé!
Hódítsd meg a világot!
Te is csatlakozz hozzájuk,
ne csak az olyan félék!

Vagy nem is, inkább lefelé
kell szállnod, azt hiszem,
hisz ott vannak odalenn,
egymás között, füst-félék.

Ne légy olyan kis félénk,
merj leszállni, zuhanni,
velük ott majd meghalni,
ezt is, látod, elérték.

Egyforma mind, bírhatatlan,
néz mindegyik, szólni halkan,
próbát megér, de meddig tart az?
Egyszer beszél, s máris hallgat,
kitartás nincs, nem is fárad,
megpróbálni s belefárad,
nem érdemel, nem is kaphat,
semmi jog nincs, ne is hallgasd.

(Maga ott van, majd rámászik,
ő meg sört-piát s szív,
"kinek kell az?", úgyis kaphat,
nem érdekli az sem, ki az.
Csak teszi magát, hátha hathat,
hogyne hatna ő is nagynak?
Ott lóg rajta, most csavarta,
jön egy ruhás, le is csaphat,
de nem érdekli, ő csak fogyaszt,
utána meg mindent "otthagy".

Ne is lássam, nem kell ilyen,
Vagy mégis? de nem-nem, mégsem.
Pedig tudom, ő is ott van,
de ha nem, hát nem kell; halljam:
kész vagy-e vagy húzzak el,
de most végleg, két kézzel?!

Csak a zene az, ami az,
az egyetlen, mi összetarthat,
meg az érzés, vagy a kínzás,
mi megérint, ha látsz vagy hallasz.
De nem tudom, segíts, kérlek,
mondd meg végre, tényleg érzed?

Légyszi', kérlek, gyere érte!
Ne hagyd itt rohadni meg,
szép dobogó véres szívet,
mi érted eped, mígcsak élek...
Látod, így is, ma sem múlik,
hogy semmi sincs, ami tetszik,
én sem értem, hogy miért is,
de ez van és míg el nem múlik,
elfogadom, s fel nem adom,
odamegyek, lerohanom,
megfogadtam és megtartom,
hogy többet már el nem szalasztom.)