Őserdőben bolyongva
ott fénylik távol előttem
és küzdve, vagdosva,
a liánokat körülöttem
utána eredek, már rohanok is,
várj meg, fényes, csillogó
kékeszöld szempár, már fut ő is,
és hirtelen szétfoszló
kiáltás hallható, összerakható,
de nem érthető, talán csak épp ő,
aki meghallja - hirtelen megáll,
szememben éles fájdalom,
becsukni már nem tudom,
átszúrta szivemet vad lándzsád!
Azt hiszem, itt maradok örökre, jégbe fagyva,
míg e kék olvadt vas magára nem hagyna,
szédülök, forog velem táj és más,
ne rohanj úgy te őrült, fáj!
***
Kemény, érdes törzsű fa,
gyáva férgek másznak rajta,
hatalmukba kerítik csakhamar,
megmozdulni már nem tud, noha
ő is érzi, mi keresztülhasítja
törzsét kettévágja, felharsan
a fűrész éles hangja, s hagyja
veszni már, mert elmúlt, nincs tovább.
