Csomó van a torkomban,
facsarja az orromat
a sírás és fojtogat.
Bárcsak tudnám, hogy miért
van ez a kín, ha én
akár boldog is lehetnék,
ha te soha nem jöttél
volna ide én elém,
hagytál volna már békén.
Meglennék én nélküled,
nem kellene szédület
végett kérnem még tüzet.
Végig égett, nem hiszem!
Hiszen élni gyötrelem!
Ha nem lehet, hát nem lehet.
Éjjel az ember megéli,
amit soha el sem mert képzelni,
és úgy volt, a villanykörték keresztüzében
együtt álltunk, te meg én, ketten a sötétben.
Aztán jön a nehéz reggel, még a
második álom hatása alatt állva
koherens körhullámok interferenciája
sem tudja igazán, mi is ma az ábra.
És üveges szemű nagylány mondja,
érdekes ábrázatú a te arcod ma,
aztán én és a másik pletykafészek
veti ugyanazt most az ő szemére.
Nehogy már egy Topic kifogjon rajtunk,
mégha nélküle is boldogulnunk
kellene, de úgy látszik, nem megy,
na nem baj, majd adok én nektek!
Megkapom, mit réges-régen vártam,
embertan, hogy meg nem babonázzam!
De azt mondja mind, hogy megérte,
ha ez az év majd jól sikerülne.
Már idáig is épp elég volt, a pumpa
menne már följebb, ő megoldja,
bocs, de hisztiznem jól esett,
nem szeretem az ilyen T-mobil-eseket.
Már csak ez hiányzott, nyögöm ki meglátva,
ki egyszer szívem tényleg felpumpálta,
ovis bohócnak lépett fel mostan,
el is tűnt éppen olyan gyorsan.
Jöjjön még egy jó kis görög-magyar Phaedra,
hogy a napomat még-még feljebb húzza,
húzza is azt olyan jól és rendesen,
csak épp az idegeimet, ugye kedvesem?
Rohannék kifelé, de a pióca megállít,
barnán izzó szemeit rámtapasztja, s áll itt,
néznék én máshova,
csak kire, s csak hova?
Ott van ő, kire eddig vártam,
rám pillant, mert megvártam,
kérdezem és bólogat,
most valóra váltom az álmomat.
Ez is megvolt, még sincs még esve,
lehet itt bármi, reményem keresve.
Még pár vicces téma, mi ki lesz tekerve,
aztán mehetünk, míg nem lesz este.
Az az átkozott kulcscsomó,
hogy esne már bele
egy szép Gébárti-tó
legesleg-fenekébe!
Hazaérek bőszen,
kipurcanva, őszen,
bedőlök az ágyba,
ennyi elég mára.
Érti akinek kell. Remélem. :)
