Csomó van a torkomban,
facsarja az orromat
a sírás és fojtogat.
Bárcsak tudnám, hogy miért
van ez a kín, ha én
akár boldog is lehetnék,
ha te soha nem jöttél
volna ide én elém,
hagytál volna már békén.
Meglennék én nélküled,
nem kellene szédület
végett kérnem még tüzet.
Végig égett, nem hiszem!
Hiszen élni gyötrelem!
Ha nem lehet, hát nem lehet.
Éjjel az ember megéli,
amit soha el sem mert képzelni,
és úgy volt, a villanykörték keresztüzében
együtt álltunk, te meg én, ketten a sötétben.
Aztán jön a nehéz reggel, még a
második álom hatása alatt állva
koherens körhullámok interferenciája
sem tudja igazán, mi is ma az ábra.
És üveges szemű nagylány mondja,
érdekes ábrázatú a te arcod ma,
aztán én és a másik pletykafészek
veti ugyanazt most az ő szemére.
Nehogy már egy Topic kifogjon rajtunk,
mégha nélküle is boldogulnunk
kellene, de úgy látszik, nem megy,
na nem baj, majd adok én nektek!
Megkapom, mit réges-régen vártam,
embertan, hogy meg nem babonázzam!
De azt mondja mind, hogy megérte,
ha ez az év majd jól sikerülne.
Már idáig is épp elég volt, a pumpa
menne már följebb, ő megoldja,
bocs, de hisztiznem jól esett,
nem szeretem az ilyen T-mobil-eseket.
Már csak ez hiányzott, nyögöm ki meglátva,
ki egyszer szívem tényleg felpumpálta,
ovis bohócnak lépett fel mostan,
el is tűnt éppen olyan gyorsan.
Jöjjön még egy jó kis görög-magyar Phaedra,
hogy a napomat még-még feljebb húzza,
húzza is azt olyan jól és rendesen,
csak épp az idegeimet, ugye kedvesem?
Rohannék kifelé, de a pióca megállít,
barnán izzó szemeit rámtapasztja, s áll itt,
néznék én máshova,
csak kire, s csak hova?
Ott van ő, kire eddig vártam,
rám pillant, mert megvártam,
kérdezem és bólogat,
most valóra váltom az álmomat.
Ez is megvolt, még sincs még esve,
lehet itt bármi, reményem keresve.
Még pár vicces téma, mi ki lesz tekerve,
aztán mehetünk, míg nem lesz este.
Az az átkozott kulcscsomó,
hogy esne már bele
egy szép Gébárti-tó
legesleg-fenekébe!
Hazaérek bőszen,
kipurcanva, őszen,
bedőlök az ágyba,
ennyi elég mára.
Érti akinek kell. Remélem. :)
Hagyj már békén, utálom
ezt az érzést, mikor
mosoly szökik arcomra,
és elhiszem egy rövid pillanatra,
hogy tényleg szép és jó
és épp oly elfogadható,
de mikor bevillan,
mint egy rikító fényszóró
agyamat beindítja,
s megjeleneik az a szó:
NEM!
mert tudom, hogy nem lehet,
mert nem vagy itt nekem,
igen úgy van, nincs senki sem,
csak én hülye azt hiszem,
és máris fordul a kocka,
ami bizony már rég el van vetve,
és nem szabad, mert hogyha
benned semmi nincs elrejtve,
akkor megint felkiáltok
s hallgatok el egyszerre,
meg kellene ezt tennem
most már végre-örökre.
Nem, nem, és nem!
Ebből nem lehet szerelem!
Már egyik sincs meg. Elveszett.
Mindkettőt elhagytam útközben.
Észre se vettem és nem voltak már
itt benn a zsebemben.
Elhagytak, itt vagyok
egymagam az úton,
sírok és zokogok
jaj de, jaj de nagyon.
Mért kellett ennek így
történnie, jaj nekem!
Mi lesz most így
ezek után én velem?
Örültem, mert kettő is volt,
ha egyik elvész, úgy legyen.
De az aztán, mindkettő tán,
meg se fordult fejemben.
Hátha jön majd mégegy megint,
amit zsebrerakhatok,
és akkor lesz csak újra nekem
kellemes és szép napot.
De vajon tényleg lesz-e
ilyen jó nagy alkalom,
és ha igen, melyik lesz az,
s mikor jön, még nem tudom.
nem nem
nem nem nem
nem nem
de
de de
de de de de
de de de
nem
(*Király László: Ablakok)
Ott vagy, jé, most rohanjak!
Megrángatva a hajadat,
- észreveszed-e azt vajon? -
Kérdő szemmel hátranézel,
Köszönsz halkan és nem érted,
mit keresek a nyakadon.
Te soha nem érezted?
Vagy csak elfelejtetted?
bezzeg engem megbolygatsz.
De mit ér az, ha nem viszonzod,
Elnézel mellettem, így most
szívem durván összeroskad.
Ó, hány szerelem meghempergetett -
végig se gondolom.
Mit bámul kéket-fröccsentő szemed?
Kell egy pofon?
Jobb, ha ilyen szukákba
belérúgok...
Bocsáss meg drága, drága
látod... sírok...
Hosszú szünet, mindent elfelejtesz,
ismételni, hogy újra emlékezz,
ami régen volt,
de még el nem múlt,
és soha vissza nem is jön már,
ugye nem felejted el immár,
hogy ez a helyzet, ez az állás,
és most rád vár, ez egy táblás
játék, és most te jössz, mi a kérdés?
Én már dobtam, és nem jött ki a lépés,
ha eddig megvagyunk, akkor tovább,
fel a hátamra a kantárt,
meg nem állunk míg ott a cél,
az a bűvös átvitt együttlét.
Szívem szemben van veled,
miért kéred ha nem mered,
úgysem lesz soha a tied,
hacsak magad el nem engeded.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én éjjel-nappal Petőfi Rádiót hallgatok. Ott hallottam egyik reggel a Magashegyi Underground Szívtakarítás című számát. A dallam hamar a fülembe mászott, de a szöveget nem jegyeztem meg. És ez lett az eredménye. :)
Őserdőben bolyongva
ott fénylik távol előttem
és küzdve, vagdosva,
a liánokat körülöttem
utána eredek, már rohanok is,
várj meg, fényes, csillogó
kékeszöld szempár, már fut ő is,
és hirtelen szétfoszló
kiáltás hallható, összerakható,
de nem érthető, talán csak épp ő,
aki meghallja - hirtelen megáll,
szememben éles fájdalom,
becsukni már nem tudom,
átszúrta szivemet vad lándzsád!
Azt hiszem, itt maradok örökre, jégbe fagyva,
míg e kék olvadt vas magára nem hagyna,
szédülök, forog velem táj és más,
ne rohanj úgy te őrült, fáj!
***
Kemény, érdes törzsű fa,
gyáva férgek másznak rajta,
hatalmukba kerítik csakhamar,
megmozdulni már nem tud, noha
ő is érzi, mi keresztülhasítja
törzsét kettévágja, felharsan
a fűrész éles hangja, s hagyja
veszni már, mert elmúlt, nincs tovább.
